Csöpögés mentesen, szárazon kellene írnom.
De hogy tehetném, amikor a szívem csordultig. Amikor a torkomat valami fojtogatja, a mellkasomat satu szorítja?
Odajön hozzám, oldalra fordítja a fejét, és mint egy kiscica, bújik. Iron, a szétvert állkapcsú nagyfiú.
Akkora az aurája, hogy beteríti a fél szobát. A szeretet áramlik belőle, forgószélként magával ragadva embert és állatot.
A szépsége elragadó. De mit számítana, ha csúnya is lenne. Ami benne lakozik, különleges és felbecsülhetetlen.
Miért fuldoklom az érzésektől?
Mert az ártatlansága, a feltétel nélküli odaadása a kősziklát is megindítaná.
És mégsem.
Mégsem tudta annak az embernek a lelkét elérni, aki kegyetlenül bántalmazta, aki a minden erőszaktól és agresszivitástól mentes állatot halálra akarta kínozni.
Vajon mi vezérelhette, amikor vascsövet ragadott, és olyan elszántsággal verte, hogy szilánkosra törte az állkapcsát, a fogait, a mellkasát?
Ez a jámbor, kedves élőlény egészen biztos vagyok benne, hogy még az életét se védte, nem harcolt, csak zokogva, üvöltve tűrte az emberi kegyetlenséget.
A kezelések alatt némán viselte az őrült fájdalmakat. Soha egy zokszava sem volt, és a kezelések végeztével mindig hálásan bújt hozzám. Mintha azért is köszönetet mondana, ha fájdalmat okoztuk neki, csak érintsem meg, szeressem.
Ahogy nyílik a külvilág felé, egyre csodálatosabb, egyre különlegesebb lesz.
Nem tudok túllendülni az érzésen. Nem tudom feldolgozni a történteket.
Mesélj Iron, mondd el, hogy bánt veled az élet, és milyennek szeretnéd!
Mondd el, mi tenne nagyon boldoggá. Mert mindent megteszek érte, hogy az lehess életed végéig.
Nem azt érdemelted, amit kaptál. Az élet nem volt veled igazságos, de most egyenesítünk rajta.
