Return to site

Nagyapám és Topogó

Egy homályos, pislákoló szempár, mely már kihúnyni készül, és egy ragyogó, ártatlan tekintet.
Valami érthetetlen kapocs van a kettő között. Számomra legalább is.
Nem értem, hiszen csak egy ember vagyok.
Nem értem, mert nincsenek meg bennem azok az őszinte, minden káros külső rombolástól mentes ősi ösztönök, amik egy kutyában.
Csigusz és Téfi összetartoznak. Mindig, minden körülmények között.
Nézem őket őszinte csodálattal, nézem ezeket az állatokat, akiket a vérség nem köt össze, de valami földöntúli, elementáris erő borzasztó erősen.
Megszűnik a külvilág, csak őket látom. Kikapcsol minden.
A távolból magas, szikár alak sejlik elő.
Az arca már nem körvonalazódik, de az érzés újra feltör.
Nagyapám lép elő az emlékek homályából.
Soha nem lovagoltam a térdén, soha nem játszott velem önfeledten, nem mesélt ezeregy éjszakákon, és mégis minden sejtemmel, minden érzésemmel mágnesként vonzódtam hozzá.
Tisztes távolból bámultam, amint naponta újabb és újabb csodákat teremtett.
Legyen az a postaláda javítása, vagy egy tyúkól, esetleg létra megalkotása. Igen. Alkotott. Amihez nyúlt, arannyá vált kezei között.
A legkedvesebb szavai, amikor egyáltalán hozzám szólt, annyi volt: eriggy innét!
Nekem ez volt maga a boldogság. Ez a csodálatos ember észre vett, hozzám szólt!
Egyik nap térült-fordult, kezében a szerszámos ládával leült a kis sámlijára, és nekilátott. Valaminek.
Lélegzet visszafojtva lekuporodtam tisztes távolban, mert minden rezdülését át akartam élni, minden mozdulatát látni.
Igyekeztem láthatatlanná válni, nehogy elhangozzon megint: eriggy innen!
A levegőt is a bőrömön keresztül vettem, nehogy eláruljam magamat, hogy ott lábatlankodom.
Gondos mozdulatokkal faragni kezdett egy fadarabot.
Komótosan, hosszasan, nagyon precízen.
A botból lassan gyufaszál vastagságú pálcika lett, amit megcsiszolgatott, oldalra fordította, nézegette, javítgatta.
Majd egy szép fehér gyolcsra fektette, és hozzáfogott egy másik, majd harmadik, negyedik ugyanilyen akármi megmunkálásához.
Sokáig tartott, nagyon sokáig, de az idő nem számított. Boldog voltam, mert "együtt" lehettem vele.
Nagy sokára, amikor már az ő kényes igényének is megfelelt a négy pálcika, becsomagolta, és elindult a tyúkól keltetője felé.
Valami kis sárga pelyheset hozott hatalmas markában.
Óvatosan, gyengéden fogta, nehogy a munkában eldurvult kéz megsértse a parányi kiscsibét.
Ölébe tette, puha törölközőbe csomagolta, és elezdte a kacska lábbal született kiscsirke lábacskáit sinbe tenni.
Vattával, lepedőből tépett csíkokkal körbetekerte.
Ezután naponta cserélte rajta a kötést, mindannyiszor egyre jobban kényszerítve a torz végtagot a kiegyenesedésre.
Topogó - én neveztem így a kis pelyheskét, - pár hét múlva a társaival kapirgált a kertben. Már semmi se látszott a magával hozott nyomorúságból, pont olyan lett, mint a testvérei.
Értem én, hogyne érteném, miért igyekszik mindig Téfi baba a vénséges Csigusz közelében lenni.
Érzem azt az elementáris, ősi erőt, ami a fiatalt egy bölcs, szeretettel teli lényhez vonzza.
Nagyapám már 30 éve az égi mezőkön barkácsol, teremt csodálatos dolgokat, de az érzés, amivel átitatott, életem végéig velem marad.
Köszönöm Nektek Csigusz nagyapó és Téfi, hogy nem engeditek elfelejteni életem gyönyörű érzéseit.
All Posts
×

Almost done…

We just sent you an email. Please click the link in the email to confirm your subscription!

OK